2017. március 22.

Második novella megjelenése a láthatáron


Most nem hoztam sem cikket, sem novellát, csak egy rövid kis helyzetjelentést azoknak, akik esetleg nem látták még a nagy hírt a blog Facebook-oldalán.

Gondolom, észrevettétek, hogy a mostanában közzétett novelláimat mind beküldtem egy-egy pályázatra. Az év eleji fogadalmaim egyike az volt, hogy idén legalább három pályázaton is részt veszek az írásaimmal, és eddig úgy látszik, jól tartom magam ehhez: már két versenyen is részt vettem, illetve veszek, mert van, ami tart még.

A nagy hír pedig az, hogy az egyikről tegnap már meg is érkezett a visszajelzés, szóval nagy örömmel jelentem be, hogy a Vigyázzunk rá c. írásom meg fog jelenni egy nyomtatott kötetben. 

Egyelőre több információval nem tudok még szolgálni, de ne aggódjatok, amint megtudok valamit, azt veletek is megosztom, leghamarabb a fent említett Face-oldalon (tehát megéri követni ;) ). Egy biztos: majd kiugrok a bőrömből örömömben! :)

Tartsatok velem ezután is, hátha összejön a második pályázat is (na, az lenne a tetőpont, biztos meghatódnék!), és köszönöm a támogatásotokat! Hogy konkrét legyek: most éppen annak örülök, hogy már több mint 200-an kedvelitek a blog Facebook-oldalát! Fantasztikusak vagytok, el sem tudom mondani, milyen sokat jelent nekem a támogatásotok!

Igyekszem hát meghálálni a bizalmatokat, ha mással nem, hát azzal, hogy rendíthetetlenül írok és pályázok, hajkurászom a lehetőségeket a munkáim bemutatására. Lesznek még érdekes dolgok idén, és még csak most kezdődött az év! :) Csak győzzem kivárni...

Napokon belül jelentkezem új tartalommal, de előbb kigyógyulok a náthából. :) Most biztosan adott egy erős löketet a tegnapi jó hír, komolyan mondom, ma reggelre már egy fokkal jobban is éreztem magam. :)

Köszönöm szépen, hogy itt vagytok velem! :)

2017. március 14.

Novella: Majd legközelebb


A Moly.hu harmadik antológiás pályázatára.

A korábban szoros kontyú könyvtároslány, Blanka azóta hordta kiengedve a haját, hogy az a csibészes mosolyú munkáslegény minden héten megjelent egy újabb regényért. Mindig másik napon, ezért az ötödik látogatás után már a lány sem bízta a véletlenre, és többé nem fogta össze a haját.
Hamar megjegyezte, hogy a fiatal férfi rendszerint az ebédszünete alatt, dél és egy óra között érkezett. Blanka az első látogatás alkalmával rásandított az olvasójegyre, s azóta mindig úgy köszönt neki:
– Jó napot, Dénes!
Kedvesebben köszönni, netán tegezni nem merte őt. Egyébként is mindig elpirult a füle hegyéig, mikor lepecsételte neki a papírokat – erre Blanka éppen látogatóba érkező barátnője hívta fel a figyelmét. Onnantól kezdve már a hangja is remegett, mikor köszönt a férfinak.
Dénes az indiános könyveket szerette. A falusi könyvtárban nem sokat tartottak, és Blanka a nyolcadik hét után félni kezdett, hogy ha elfogynak, akkor a férfi nem jön többet. Amikor pár nappal később le kellett adnia a rendelést az új kötetekre, a főnöke tudta nélkül bepipált néhány olyat, amiről remélte, Dénes is szívesen olvasná.
Mikor a könyvek megérkeztek, Blanka jól látható helyre, a bejárattal szemközti asztalra támasztotta ki őket álló helyzetben, borítójukkal az ajtó felé nézve. Négy napig várt, mire a borostás férfi ismét megjelent. Mosolyogva lerakta az asztalra a legutóbb kivett könyvet, és az újakra pillantott.
– Ezeket még nem láttam – dörmögte.
– Most érkeztek – csicseregte Blanka. – Olvassa el a fülszövegeket…
– Tudja mit? Lepjen meg, válasszon nekem egyet maga! Addig körbenézek.
Blanka csak megilletődötten pislogott, ahogy Dénes pár pillanattal később eltűnt a szomszédos könyvespolc mögött. Nem értette, miért hagyta rá a döntést a férfi, hiszen korábban sosem beszéltek a kötelező udvariassági körökön kívül. Blanka érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Nem tudta, mit csináljon, és kínjában forgolódni kezdett.
Dénest látta meg, jobban mondva csak az árnyékát, ahogyan a polc mögött állt, vele egy vonalban. Talán őt figyelte? Blanka szíve hevesen vert. Lehet, hogy a férfi egy jelre vár, és most adta meg neki a lehetőséget, hogy kifejezze érdeklődését. Blanka egy apró, négyzet alakú papírcetlit szakított le az íróasztalon heverő tömbből, és remegő kézzel ráfirkantotta:
Találkozhatnánk a könyvtáron kívül is.
Alá meg odaírta a telefonszámát. Ezután gondolkodás nélkül elvette a western könyvkupacból a legelső kötetet, azzal a szándékkal, hogy mire Dénes befejezi a nézelődést, becsúsztatja a cetlit a lapok közé. Reszketett.
Dénes pár perc múlva tért vissza. Mosolyogva megköszönte a kiválasztott könyvet, de épp csak egy pillantást vetett a borítóra. Bólintott, majd a könyvtároslányra nézett:
–  Szia! – köszönt szélesen vigyorogva.
Elcsoszogott a bejárat felé, és csakhamar az ajtó halkan kattant a helyén.
Blanka pedig ott maradt az asztal mögött, kezében a cetlivel, amit nem mert a könyvbe tenni. Megrázta a fejét, és becsúsztatta a lapot az egyik fiókba. Azzal nyugtatta magát, hogy még számtalan alkalma lesz majd ezt megtenni.
De Dénes többé nem jött el. Még a legutoljára kikölcsönzött könyvet sem hozta vissza. 

2017. március

2017. március 8.

Vigyázzunk rá


Nem sokkal ezelőtt találtam rá az Élő irodalom - Élő könyv oldalon az Élni nélküle c. pályázatra, amire (megmondom őszintén), először nem akartam írni, ugyanis itt nem fikciót, hanem saját tapasztalatból, élményből eredő írásokat vártak. Valahogy kicsit visszakoztam az ötlettől, hogy egy ilyet papírra vessek, és tulajdonképpen versenyeztessek. Aztán eltelt pár nap, és azt vettem észre, hogy nem hagy nyugodni egy bizonyos emlék: az, hogy elvesztettem egy osztálytársamat néhány évvel ezelőtt. Korábban is volt még rokonom is, aki elhunyt, de az igazat megvallva ez a pár évvel ezelőtti viselt meg a legjobban, úgy érzem, tényleg rajtam hagyta a nyomát a tragédia. Szóval annyira maga alá gyűrt ismét a gyász érzése, hogy nem tudtam megállni, muszáj volt papírra vetnem. Elküldtem a pályázatra, égnek kellett kiáltanom, mennyire haragszom a világra az igazságtalansága miatt.


Az a hétfő nekünk teljesen más volt, mint a többi osztálynak a karácsonyi szünet előtti utolsó tanítási napon. Egy évvel az érettségi előtt még mi is mind olyanok voltunk: egy csapatnyi felelőtlen kamasz, akik sóvárgó tekintettel lesték a falióra csigalassan vánszorgó mutatóit, majd a csengőszóval egyidőben pattantunk fel és rohantunk haza. Akkor még nem is tudtuk, milyen érzés igazán hiányolni valakit.

Az volt az az év, amikor a szünetről sírva tértünk vissza az osztályterembe, és az azt követő évben várt ránk az érettségi. Addigra az iskola legtöbb diákja elfeledte már a tragédiát, de mi még nem. Hogy is tehettük volna, ha egyszer azóta is üresen állt az egyik szék az osztályteremben, a padon ott hevert egy mécses és egy szomorkásan mosolygó papírangyalka. A néhai osztálytársnőnk padtársa egészen érettségiig megmaradt a helyén, noha többször is felajánlottuk neki, hogy átülhet egy kevésbé baljós ómenű helyre; de ő maradt. Nem akarta elhagyni a padtársát még akkor sem. Talán csak nem tudta kimutatni előttünk a fájdalmát.

Majdnem egy évvel a tragédia után, a karácsonyi szünet előtti időszakra már a mi gyászunk ereje is legyengült. Már elmúlt a sírás, nem gyújtottunk több gyertyát, és az iskola bejárata fölül is rég lekerült már a fekete zászló. De a díszek mindvégig ottmaradtak, és a székre sosem ült le senki, pedig ezeket egyáltalán nem beszéltük meg egymás között.

Ahogy a falióra az utolsó tanóra végső perceit számolta, riadtan néztem körbe a teremben, mert egyszerre olyanok voltunk, mint bármelyik középiskolai osztály. Feszülten figyeltük az idő múlását, gondolatban már mindenki az épület falain kívül járt. Szinte láttam és éreztem, amire a többiek is vágytak: a lomhán hulló hópelyhek fagyos tapintását, a néhány napon belül elérkező szentestét, az ezzel járó ajándékozást, és legfőképpen a hosszú tanítási szünetet. Két hét, ami alatt még a közelébe sem kell jönnünk az iskolának, és a legtöbb osztálytársunkat csak szilveszter után látjuk viszont.

Tikk-takk, kattogta az utolsókat az óra, én pedig körbefordultam a székemen, hogy a többiek arcát figyeljem. Tudni akartam, vajon csak nekem jutott-e eszembe abban a pillanatban az egy évvel korábbi baleset. De úgy láttam, egyikük sem pillantott az üres szék felé az angyalkával és a mécsessel.

Pedig annak idején mindannyiunkat megviselt, hogy még az esti híradóból is a tizenhét éves lány fának csapódott, totálkárosra tört autója bámult vissza ránk. Akkor voltam életemben először temetésen, de még így is rácsodálkoztam, milyen sok ember kísérte el őt az utolsó útjára. Nem csoda, jutott eszembe, hiszen ez a lány csupa mosoly és természetes báj volt, valaki, akit mindenki szeretni tudott.

És akkor, egy évvel a halála után mintha mégse jutott volna eszébe a többieknek, hogy sokan közülünk pont a karácsonyi szünet előtt látták őt utoljára. Köztük én is, de később már nem tudtam magamban felidézni az utolsó találkozás emlékét. Hiszen akkor még olyan voltam én is, mint bármelyik diák, nem törődtem mással, csak hogy minél előbb a hátam mögött hagyjam az iskolát, és kipihenjem végre a tizenegyedik osztály minden fáradalmát. Mikor megszólalt a csengő, talán a többiekre rá sem nézve elmormoltam egy köszönésfélét, és már rohantam is haza. Eszembe sem jutott végignézni rajtuk, és arra gondolni, milyen szerencsések is vagyunk, amiért nem történt velünk semmilyen szörnyűség.

Épp ezért érintett engem olyan rosszul, amikor aztán mégis így lett. De hogy értékeljem végre a saját életemet, ahhoz az kellett, hogy egy hozzám közel álló személyt elveszítsek.

Megborzongtam a gondolatra, és a tanárnő egy pillanatra elhallgatott. Pár másodpercig engem nézett, egyenesen az arcomat, és én éreztem, hogy marják a szememet az előbuggyanni akaró könnycseppek. Majd elkaptam a tekintetemet, és a tanárnő folytatta az előadását. A tábla felett lógó órára meredtem: talán csak egy perc maradt hátra a szünet kezdetéig. Éreztem, ahogyan a hideg futkározik a hátamon fel és alá a kételyektől.

Ugye januárban mind visszatérünk? Bele sem mertem gondolni, képes lennék-e elviselni egy újabb személy elvesztését.

Ugye nem ér minket több csapás? Remegni kezdett a lábam a pad alatt.

Ugye egyetlen ismerősömmel sem történik semmilyen borzalom? Egy újabb temetés, egy újabb díszes koporsó…

Ugye… velem nem? Ezután mindig félni fogok egy túl gyorsan hajtó autóban…

Korábban eszembe sem jutott, hogy higgyek istenben, de akkor egyszerre rémisztőnek és elfogadhatatlannak tűnt a gondolat, hogy az emberre a halála után az elképzelhetetlen semmi várjon. Akartam hinni benne, hogy elhunyt szeretteink valahol máshol vannak. Valahol, ahol igenis várta őket valami.

Akkor csengettek. Izgatott mozgolódás támadt a tanteremben, és a tanárnő is azonnal elpakolta a jegyzeteit. A táskámba süllyesztettem a könyveimet, és a többiekkel együtt felálltam a tanár kivonulásáig.

Még utoljára rá akartam nézni az angyalkára, de akkor észrevettem a többieket is.

Az elárvult padtárs az üres székre meredt, még nem pakolta el a füzeteit. Körülötte többen is álltak, az egyik lány éppen az öngyújtójával babrált a mécses körül. Felgyulladt a parányi lángnyelv, földöntúli fény–árnyék játékba vonta a társaim arcát. Néhány pillanat alatt mind a pad köré gyűltünk, néma csendben tisztelegtünk az elhunyt emléke felett, iskolai létének utolsó tárgyi bizonyítéka felett: ez az ő helye volt, ahová soha senki más nem ülhetett, míg mi abba az intézménybe jártunk.

Pár percig álltunk csak ott, aztán egyesével szállingózni kezdtünk az ajtó felé. A legtöbben nem néztek hátra, de ekkor már nem hittem, hogy megfeledkeztek volna a lányról. Sokkal inkább úgy éreztem, nem vagyunk képesek mindannyian ugyanolyan nyíltan megélni a veszteségünk fájdalmát. Néhányan az álarcuk mögé rejtették zaklatottságukat, de tudtam, hogy legbelül mi mindörökre összekapcsolódtunk a gyászunk kötelékében, még ha néhányan nem is találkozunk többé az érettségi után.

Én az elsők között hagytam el a termet. Azt akartam, hogy utoljára a legjobb barátok köre maradhasson a mécses körül. Bár a gyászunk közös volt, vannak, akik ezt mélyebben élték meg a többieknél, és meg szerettem volna hagyni nekik a lehetőséget az egyedüllétre.

Mégis megtorpantam az ajtóban. Végignéztem a többieken, elmélázva figyeltem a kedves, ám akkor bús arcokat. Néhányakkal ugyan keveset beszéltem az alatt a négy év alatt, amit együtt töltöttünk, de abban a pillanatban mindannyiukat ugyanúgy féltettem.

– Vigyázzatok magatokra – motyogtam halkan, hogy senki se hallja, és hazaindultam.